Szabóné Kaszás Villő írása
Gyermekkori emlékeim között sok-sok március 15-e szerepel. Nagyjából egyformán zajlott le mind, és ezt nem kritikaként, hanem őszinte jóérzéssel írom. Minden évben alig vártam, hogy ezen a hideg, tavaszlehelletű ünnepen zászlót festhessek hurkapálcaszáron, amit aztán a Petőfi-szobor előtti beton virágtartóba tűztünk, hogy anyu az utolsó pillanatban megtalált kokárdát felrögzítse a kabátomra, iskolásként pedig jöttek a fáklyás felvonulások, szavalások, fellépések a néptánc csoporttal. Igen, nekem ez volt március 15.
Később, magyartanárként egyszer csak arcon törölt az ünnep kétfelől is. Persze megkaptam a megtisztelő feladatot, hogy készítsem el az ünnepi műsort. És akkor rám zuhant ennek az 1848-as évnek minden nagyszerűsége és kínkeserve, akkor állt össze egésszé ez a Pilvaxtól Aradig tartó rettenetességében is felemelő utazás. (Későn érő típus vagyok, leeshetett volna előbb is, mondjuk Vörösmartynál, akiről a szakdolimat írtam. Mindegy.)
Most, hagyományéltetőként és anyukaként ismét ez jár a fejemben. Eszterrel napok óta a március 15-ről beszélünk telefonon, amiért a telefontársaság hamarosan valami érdemrenddel fog kitüntetni minket bizonyosan.
Legkisebb gyermekeink március eleje óta foglalkoznak a témával az oviban. Ha megnyitjátok a Pinterestet,- minden pedagógusok mentsvárát-, ötlet – sortűzbe kerültök, csak győzzétek kiválasztani, melyik valósuljon meg az idén. Az ötletek között van csodás, és számunkra ízléstelen is, de erről kár vitatkozni. Piros-fehér-zöldbe öltözik ilyenkor az óvoda, a kisfiúkon huszárcsákó, oldalukon kard, a leánykák hajában nemzeti színű pántlika. De megérintjük-e az ünnep szívét? Ráhelyezzük-e ujjunkat lüktető érverésére? Van-e neki egyáltalán, vagy rég halott múmiát éltetünk? És egyáltalán mi köze ennek a gyermekeinkhez? Mi az a kulcsszó, az a lényegi mag, amit ilyenkor elültethetünk a szívükben?
A Napra-forgó válasza minden jeles nap esetében ugyanaz. “Keresd meg azt az emberi értéket, amit az ünnep számodra közvetít! Törd a fejed, hogy mit akarsz nevelni (növelni) a gyermekben, akit rád bíztak! Találd ki, hogyan juttatod el hozzá a valódi üzenetet! Kutasd az utat a szívéhez, mert az ünnep a szívben lakik!”
Jó, jó. Csakhát március 15. esetében ez óriási kihívás. Egy levert szabadságharcról van szó, melyben nem sikerült kivívni a függetlenséget. Egy olyan küzdelemről, amiben a hétfejű sárkány maradt felül, bár kétségtelenül levágtunk pár fejet. Mit tanítsunk ebből? Hogy mindig ki kell állnunk a zsarnoksággal szemben? Vagy hogy akár az életünket is adjuk az hazánkért? Hogy háborúzni igenis kell? A sajátjaim napok óta zengik: Sütik a rézdobot/ Vágják a vergungot (igen, így), meg hogy Fölöttem harc borul/ piros vérem kifoly. De miért folyik a vére?- kérdezgetik. De nem igaziból, ugye? – reménykednek. És a mai távlatból a karddal-ágyúval vívott véres küzdelem kamaszos csihipuhivá szelídül, mert bele sem merek gondolni, mit jelentene egy háború ma.
A sokórás megbeszélés – örök hála, Mr. Bell! – után két kulcsfogalom alakult ki bennünk: magyarnak lenni. És: erősnek maradni.
Az első talán könnyebben megragadható. A közös éneklés és közös tánc, a lelkesítő huszárnóták, a sok piros-fehér-zöld ráébreszti a gyerekeket: én magyar vagyok, és ő is magyar. Persze itt magyar mindenki, aki együtt ünnepel velünk, a mi ovinkban a leglelkesebben egy kínai kislány énekel. A magyarság gyermekeink számára szerencsére nem valami etnikai meghatározás, hanem az együvé tartozás megélése.
Néhány ötlet a közös mondókázáshoz, játékhoz, beszélgetéshez:
Hóc-hóc, katona, ketten üjjünk a lúra!
Szénát, zabot a lúnak, abrakot a csikónak!
(Szürnyeg; Kósa 1979: 46)
Sárgarépa peszternák, jönnek már a katonák,
Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére,
Pedig a rétes nagyon jó, katonának az való.
Katona bácsi hipp, hopp, hopp,
adjon nékem cibakot,
mert ha nem ad cibakot,
kitöröm az ablakot.
cibak (német)= kétszersült, vagy szárított katonakenyér
Egy Esik eső karikára – változat Fábián Évától:
Az erősnek maradni kérdése már kicsit nehezebben megfogható. Idén ehhez egy népmesét hívunk segítségül, melynek címe Erős János. Itt olvashatjátok:
Erős János | Szöveggyűjtemény | Kézikönyvtár
Ez az első hallásra kicsit szelidítésre szoruló mese olyan emberi értékeket hordoz, melyek birtokában a mesehős sikeresen veheti fel a harcot az életére törő zsarnok hatalmat megtestesítő bíró ellen.
Milyen témákat jár körül a mese?
Beszélhetünk óvodásainkkal arról, hogy ki mindenki lehet erős. Testi és lelki értelemben egyaránt. Kinek mi az erőssége? Egy “lelkierőt” próbáló játék például ez:
– Jártál kertben?
– Jártam.
– Láttál farkast?
– Láttam.
– Féltél tőle?
– Nem.
(Püspökladány, Hajdú-Bihar m.; Demetrovics J. gy. 1971)
A végén a kérdező legyez vagy tapsol egyet a másik gyerek szeme előtt. Annak meg kell próbálnia nem pislogni. Ha mégis megrebben a szeme, az azt jelenti, hogy félt a farkastól.
De rendezhetünk erőpróbát, huszárpróbát testnevelés-foglalkozás keretében is, persze jó, ha ilyenkor ügyelünk a sokszínű feladatokra, hogy mindenkinek jusson sikerélmény. Nagy haszon, ha kooperatív feladatokat találunk ki, amiben a gyerekek megtapasztalhatják, hogy együtt erősebbek, eredményesebbek, mint egyedül. (Kötélhúzás, Adj király katonát – változatok, váltófutás.) Nagy kedvenc a labdaszabaduló. Két csapatot alkotunk, egyikük az egyik, másikuk a másik térfélen foglal helyet. Annyi labdát adunk nekik, amennyink csak van. A cél, hogy minél több labdát dobjanak át az ellenfél területére. Természetesen az ellenfél visszadobálhatja őket. Adott jelre (ilyenkor bejátszhatunk például harci trombitaszót) a csapatok megállnak és megszámoljuk, melyik térfélen hány labda van. Az a győztes, akinek területére kevesebb “ágyúgolyó” esett.
A mesében János nem adja meg magát a felette álló nyomorgató hatalomnak, sőt, testi ereje és furfangos észjárása, rettenthetetlen bátorsága révén mindig felülkerekedik rajta. Ugyanakkor kiáll édesanyjáért is (addig nem dolgozik, amíg anyja nem kapja meg az őt illető ellátást). A mese egyik számunkra kiemelendő része (én amúgy is kicsit rövidítve mesélem el a medve-kalandot például) természetesen a vége, ahol János győzedelmeskedik a csatában. Jól csatolhatók ide énekek:
Mikor masírozunk, Kapitány uram! (magyar népköltés) – 2008. március 15., szombat –
János szájába adhatjuk a nóta részletét:
Megállj német, majd megbánod, hogy a magyart mindig bántod.
Bőrödből csinálok dudát, azon fújom ezt a nótát.
Elénekelhetjük a már megismert énekeket:
Kossuth Lajos táborában két szál majoránna…
Most szép lenni katonának…
A mese végét érdemes kicsit átalakítani, a mi változatunkban Jánost a huszárok fővezére huszárkapitánnyá nevezi ki.
Leginkább pedig hagyjuk dolgozni a mesét! A benne rejlő viselkedésminták mélyen gyökeret vernek gyermekeink szívében, mint ahogy gyökeret ver a dal, a játék és a készített tárgyak szövedéke.
Legközelebb a József-naphoz kötődő hangutánzókkal jelentkezünk! Minden napra egy szokás!
