A tanév vége a bemutatókról szól minden óvodában, minden különórán. Én idén már túl vagyok a negyediken is (huh), ez volt az utolsó (juhúúú). A gyerekeknek talán még ennél is több van 🙄 🤔
Régebben a rémálmaim voltak ezek az alkalmak, hogy egy ilyen stresszes szituációban kell elbúcsúzni a nyári szünetre, amikor nem a megszokott rendben játszunk, táncolunk, mesélünk, hanem sok-sok szülő figyelő tekintete előtt “kell megmutatni, milyen ügyesek vagyunk”. Persze ez a szituáció minden gyerekből mást vált ki. Van aki egész évben lelkesen énekel, ilyenkor meg ki nem nyitja a száját, a másik bohóckodik, hogy zavarát leplezze, van aki be sem akar jönni a terembe, és még sorolhatnám a váratlan helyzeteket. Én pedig aggódhatok már napokkal előtte, hogy hogy magyarázzam majd meg a csalódott szülőnek, hogy Zsófika máskor szívesen énekel, Marci be szokott állni a játékba, és Levi is jól érzi magát általában a foglalkozásokon, csak most minden más…
Ráadásul ezekre az alkalmakra valami koreográfiával “kell” készülni, hogy minden tökéletes legyen, mindenki tudja a helyét és a dolgát, hogy a szülők elégedetten csodálhassák, vagyis inkább fotózhassák, videózhassák csemetéiket, akik pedig folyton a szemkontaktust keresik.
NEM!
Tulajdonképpen mit akarunk ilyenkor bemutatni a szülőknek? Egy előre megtervezett, betanult műsort? Biztos erre kíváncsiak? Vagy inkább arra, hogyan töltik a gyerekek az idejüket hétről hétre a foglalkozásokon? Hogyan játszunk, táncolunk, dalolunk együtt, és ebben hogy érzik magukat? Szerintem ezt érdemes megmutatni.
Jó pár éve elhatároztam, hogy másképp csinálom. Előre megbeszélem a gyerekekkel, hogy nem kell aggódni, mindent úgy fogunk csinálni, ahogy szoktunk, csak megmutatjuk a szülőknek is, hogy milyen jó a Napra-forgó ovis néptánc, sőt ők maguk is kipróbálhatják. Bizony! Egy-két bevezető játék után máris bevonjuk a szülőket, a kisebbeknél ölbeli játékokkal (a Csip, csip csóka… kevéssé ismert változata például nagy kedvenc), a nagyobbaknál páros játékokkal (itt találtok néhány ötletet). Ezután már jöhet is a közös tánc, amiben a gyerekek szívesen állnak be a kör közepére, hogy ők mutathassák be kedvenc tánclépéseiket, amit aztán mindnyájan eltáncolunk. Csodálatos a szülők lelkesedése, és a gyerekek öröme, és innentől már el is vesztette az élét a “bemutató”. Együtt játszunk táncolunk, éneklünk, nevetünk, és máris kialakult az oldott hangulat. Mennyivel jobb így együtt, kéz a kézben, mint egymástól “távol” az előadókra és nézőkre bontott térben feszengeni! 🥰
Én már csak így tartok óvodai bemutatót, és jó szívvel bíztatok minden kollégát, hogy akár ovis anyáknapját, búcsúzót is lehet így. Persze ezekben a helyzetekben is ugyanolyan nagy pedagógiai tudatosságra és figyelemre van szükség, és nagy odafigyelést igényel egy ilyen foglalkozás levezetése, koordinálása, hiszen sokféle hirtelen, váratlan helyzetet kell lereagálni. Tehát pedagógusi szemszögből nem könnyebb, mint egy betanított műsor, de szerintem sokkal hálásabb.
És még egy gondolat a fotózásról, videózásról:
Milyen praktikus, hogy mindig ott van a zsebünkben az az okostelefon! Csak előkapjuk, és máris készülhet a fotó, videó, amit küldhetünk aztán tovább apának, a nagyszülőknek, barátoknak… hogy büszkélkedjünk, milyen ügyes a csemete. DE ezzel elvész a pillanat szépsége, amikor odanéz a gyerek csak a telefont látja, nem a szülő gyönyörködő és bíztató tekintetét, aki teljes figyelmét a gyereknek szenteli erre a kis időre. Tudom, hogy fontos a maradandó emlék, de az itt és most megélt pillanat emléke, amit a szívünkbe zárunk mégis csorbul.
Ha lehetne, arra bíztatnék mindenkit, hogy készüljön egy közös felvétel, amin mindenki látszik, amit aztán meg lehet osztani a családtagokkal (persze a GDPR betartásával), és meg lehet őrizni az utókornak.
DE a pillanatot, amikor a gyermekeink megmutatják szüleiknek, amit tanultak, amit tudnak, éljük meg teljes jelenléttel, teljes figyelemmel, teljes hálával. Így lesz ajándék idő és alkalom szülőnek és gyereknek egyaránt. Szerintem megéri. Ti mit gondoltok?
