Szabóné Kaszás Villő vagyok, végzettségem szerint bölcsész, mellette pedig drámapedagógus és néptánc tanár. Ebből már sejteni lehet, hogy nagy élvezettel egyensúlyozom a derekamig érő szakirodalom-kupacok és a villámcsapásként jelentkező intuíciók között.

Barátnőmmel, Eszterrel, mintegy hét éve dolgozunk a Napra-forgó programon, mely a mesébe öltöztetett hagyomány módszerével viszi közel a hagyományok világát óvodás, kisiskolás gyermekekhez. Ez alatt a hét év alatt sokszor lendültem ki a komfortzónámból, – melyért utólag is örök hála – és úgy tűnik, a kilengések még nem maradtak abba.

Írtunk mesekönyvet, készítettem bábot, kukáztam egy csomó alapanyagot, megtudtam, hogy a “végfok” nem valami hajózási szakkifejezés, hanem egy hangosításban használt elengedhetetlen eszköz, amire pillanatnyilag nincs pénzünk, énekeltem nagyon reszketegen, majd egyre természetesebben, jegyzeteltem a szakirodalmat alkonyattól pirkadatig, továbbképeztem nálam sokkal okosabbakat, óvodákkal tárgyaltam és adtam árajánlatot (nyakbehúzva), varrtam és nemezeltem, táncoltam és meséltem kifulladásig.

Ha így belegondolok mindez a Napra-forgó együtt.

Nem adnék belőle egy körömnyit sem.

A hagyomány szeretete, a népi szövegekhez, tárgyakhoz való vonzódás kiskoromtól kezdve a sajátom volt. Sokáig játszottam Bucz Hunor Térszínházában, ahol anyanyelvi szinten beszélik a vásári komédiák nyelvét, remélem a középfokig én is eljutottam. Szeretem a szakrális szövegeket, a moralitásokat és misztériumjátékokat, az anekdotákat, a paraszt – varázslatok titokzatos, pogány – keresztény igéit. Szeretek meséket írni és népmeséket mesélni. Szeretem, ahogy a gyerekek élni és cselekedni kezdenek a mesében.

Minthogy a sajátjaim megállíthatatlanul nőnek, szeretnék egyre több ovis csoportban mesélni, táncolni, énekelni rendszeresen. Néhány baba-mamás csoportot is működtetek már, illetve újabbakat tervezek a jövő évtől.

Kifogyhatatlannak érzem a kincsesládát, mint ahogy a mottónk is szól: Minden napra egy szokás!