Ezen a hajnalon nagy a csend a faluban, mély álomban együtt lélegzik minden ember. Még az állatok is halkan moccannak a jó szagú szalmán, és Gyuri kakas ma csak magában kottyantott egyet a reggel tiszteletére. Az éjjel surrogva, neszezve megindult a hóesés, ünneplős ruhájába öltöztette a házakat, utakat, menyasszonyi díszbe vonta a fenyőket, minden süppedős lett, puha, és tiszta, mint a dunyha nagymosás után. Még most is ott nehézkednek a szürke fellegek a legelő felett, mintha azt fontolgatnák, odébbállhatnak-e már, s egy-egy pelyhet aláküldenek, ha úgy ítélik, valahol hiányos a hótakaró.

Bent a házban valóságos dunyha alatt mélyen alszanak a gyermekek, az ikrek felől azonban jóízű kortyintások és apró, nyögdécselő szuszogás hallatszik. Éppen reggeli tejecskéjüket fogyasztják. Édesanya és édesapa csöndben pillog egymásra a félhomályban, édesapa szinte hangtalanul leheli az ágy túlfelére:

– Áldott karácsonyt, Katalin!

– Neked is, János! –feleli ugyanolyan halkan édesanya.

 

Hirtelen azonban fellibben a csönd sűrű szövedéke, az udvaron szokatlan zaj keletkezik. Verdeső, ijedt szárnycsapkodás, rémült, éles csippantások hallatszanak a tornác felől. Valami fehér az ablaknak ütődik, aztán ismét rebbenő tollak surronganak. Édesapa már kinn is van az ágyból, s hálóruhában, mezítláb a tornácra ront. Egy pillanattal később a vesszőseprűt használatba véve magyarázza el Mirci kandúrnak, hogy galambot fogni mindenkor rettenetes bűn, de karácsony szent napján végképp illetlenség. Mirci sértődötten bebilleg a házba, galamb helyett némi tejecskét fogyasztani, édesapa pedig szemügyre veszi a jövevényt. A galamb karcsú termetű és hófehér. Nem a faluból való, itt senkinek nincs fehér galambja. Mindazonáltal a felháborodáson kívül semmi baja nem esett, kézhez is szoktatta valaki, mert egész megbékélten ücsörög megmentője tenyerén. Egy pillanatnyi töprengés után édesapa elhelyezi a váratlan vendéget egy ketrecke rácsai mögött, mert nem bízik Mirci jellemében, szór neki egy kis búzát, aztán betér a házba, hiszen mezítláb hideg a decemberi reggel.

Odabenn felébredt az aprónép, édesanya felélesztette a tüzet, a nagylány Kata reggelihez terít. Jankó lekapargatta a jégvirágot az egyik ablaktábláról, hogy láthassa a havat, a tél külön karácsonyi ajándékát a szánkózó gyerekhad számára. Tavaly Jankó saját ródlit kapott, már nem kell a kislányokkal osztoznia, s most rohanva öltözik, hogy minél előbb a dombon lehessen. Ez a nap csupa szívet rebbentő öröm, karácsony van, az örökös munka nem szólítja a felnőtteket sem, este ünnepi vacsora lesz, majd éjféli misére megy a család. Éjjel pedig angyalok látogatják sorra a hóban kucorgó házakat, karácsonyi fenyőágat, édességet, apró ajándékokat hoznak a Kisjézus születésnapja alkalmából.

A gyerekek épp befejezik a bőséges reggelit, mikor az udvarból lábdobogás, nevetés, hógolyók puffanása hallatszik. Valaki megkocogtatja az ablakot, és már be is lép a tanító úr legbátrabb nebulója, Mészáros Bálint.

-Kedves tanító úrnak és családjának boldog karácsonyt kívánunk, éljenek békében, bőségben a jövő esztendőben, gyere, Jankó, szánkózni! – hadarja el egyszuszra. A többi kisdiák is a tornácon toporog, Bálint ködmönös válla fölött nézdegél be a tanítói lakba. Édesapa a szép köszöntésre egy-egy forró sült almát nyom a gyerekek markába, épp most került ki a kemencéből ez a dióval, mézzel töltött felséges csemege.

-Nektek is boldog karácsonyt, diákok! Ne felejtsétek, ti vagytok a falu ékessége! Aki jövőre szorgalmasan tanul, abból doktor úr lesz, úgy higgyétek!

A szép ígérettől felvillanyozva, csusszanójukat maguk után húzva csörömpölnek ki az udvarból az iskolások. Mert nem csak szánkón lehet ám szélsebesen repülni a domboldalról lefelé! Nagyon is megteszi egy jókora lábosfedő, vagy egy kivénhedt, faggyúval bekent zsákdarab is. Jankó azonban büszkén húzza elő a vasalt talpú kétszemélyes ródlit, Boriska és Piroska is maguk után ráncigálják a régi szánt. Édesapa hosszan néz utánuk a tornácról, szeretettel gondol a gyerekek apró ügyetlen kezére, amelyet egytől egyig ő igazított betűrajzoláshoz, s amit most jótékonyan melenget a finom sült alma. Ezen a szép gondolaton megpárásodik János tanító szeme, s már fordulna be a házba, mikor két apró szippantást hall a háta mögül. Homlokkal a tornác oszlopának dőlve apró leányka áll, s nem meri még a fejecskéjét sem felemelni.

– Rozika! Török Rozália! – ismer rá édesapa a kislányra. A vézna, cinegelábú Rozika néha bekéredzkedik az iskolába, hogy amíg édesanyja tüzelőért járja az erdőt, valahol melegedni tudjon. Mivel még kicsiny, könnyen áll nála a sírás.

– Csak nem maradtál ki a sorból? – találgatja a baj okát János tanító.

Rozika rázza a fejét, s mutatja batyura fogott kis kötényét, van benne dió is, alma is.

– Hát akkor miért nem mész játszani, kislányom? Bántott valamelyik rosszféle?

A pöttöm lány hevesen rázza a fejét, csak úgy röpködnek egérfarknyi copfocskái.

– Nincsen ródlid, az a baj?

Rozika most is nemet int, kis kezével az oszlopba kapaszkodik, könnyei sűrűn potyognak vastag vállkendőjére. Közben lehel is valamit, amit hallani nem lehet. Édesapa leguggol hozzá, látott ő már elég gyermeki bánatot, tudja, hogy ez a komolyabbak közül való, amit nem űz el tréfa, nem gyógyít édesség.

– Nem akarok hazamenni, tanító bácsi! Itt szeretnék maradni a tanító bácsinál!- szólal meg Rozika tücsökhangocskája félénken, de annál elszántabban.

– Nem akarsz hazamenni? – kérdezi a tanító csendesen, mintha titkot kérdezne.

Rozika rázza a copfjait.

– De hát mondd meg, lelkem, miért nem? Mondjad bátran!

Rozi erre még jobban szorítja a tornác oszlopát, úgy zokogja:

– Mert engem odahaza nem talál meg az angyal! A tanító úréknál megtalál! De mi olyan nagyon a falu szélén lakunk, hogy oda az angyal sem jár, azt mondta édesanyám. Tavaly sem jött, pedig vártam nagyon. Nem hozott angyalfiát.

Bizony, nagy bánat ez. Van-e közöttetek valaki, akihez nem jön az angyal? Hát, az biztosan éppen olyan bánatos karácsony napján, mint a szegény kis Török Rozika. De a többiek is el tudják képzelni, mi történne, ha egyszer az angyal kifelejtené az ajándékosztásból! Lenne nagy sírás-rívás! János tanító úr is el tudja képzelni, ezért komoly gondot vesz a vállára, mikor így szól a kisleányhoz:

– Rozikám, eredj csak haza. Én, a tanító bácsi, megígérem, hogy elküldöm hozzátok az angyalt. Lásd, hozzánk minden esztendőben rendben megérkezik, egy csepp angyalfiát is juttat minden gyermeknek. Majdcsak szót értek vele valahogyan. De mostmár szedd a lábadat hazafelé, meg ne fázzál! – simogatja meg a kislány kendős fejét, ami alatt Rozika arca egészen kivirult a tanítói becsületśzóra, bár nefelejcsszemeiben még könnyek rezegnek.

Édesapa hosszasan néz utána, amint vékony cinegelábacskáin elugrándozik hazafelé, a hósüveges faluvégi házba angyalvárni. Ő pedig ott marad vállán a nagy feladattal: valahogyan utat mutatni az égi követeknek ugyanebbe házikóba. Töprengve álldigál egy kicsit, szemlélve a fehér paplan alatt alvó utcát, mikor egyszerre a felhők vastag kabátja felszakad, s a résen éles téli napfény hull a falura, felragyogtatva a kristályos hótakarót. Csupa tündökletes csillogás lesz egyszerre a tájék, meleg hullám fürdeti meg minden élő szívét. Úgy tűnik, a kis tubicáét is, aki egyszerre lágyan burukkolni kezd a kalitkában. A következő varázsos pillanatban a búgó galambszóra galambszó felel, s a tornác ajtajára egy másik gerle száll, épp olyan, mint amelyik már fogva van, karcsú termetű, gyémántfehér. Az új jövevény némi tájékozódás végett körülnéz, majd a kalit tetejére röppen, s zárjára koppintva kéri vissza a párját. Kézhez szokott galambok ezek, embertől nem félnek, még arrébb sem rebbennek, mikor a tanító bácsi kinyitja a zárat. Hadd repüljenek. Hanem repülésről szó sincs. Édesapa elképedve látja, hogy az új galamb boldogan bújik párjához a ketrecbe, ahol röviden összefenik csőrüket, és jóízűen csipegetni kezdik a magokat. Derült arccal, fejcsóválva néz a kis gerlékre, azután ki az utcára, hogy látja-e még a csepp Rozikát az úton mendegélni. Hanem az már eltűnt a házak között.

 

A nap csendes sürgés-forgásban folyik tovább. Édesanya meleg szappanos vízzel szép sorjában lecsutakolja minden gyermekét, a szánkózásból pirosra fagyva, jégcsap-füllel visszatérő testvérekre különös tekintettel. A gyermekek és a felnőttek ünnepi ruhát öltenek. Boriska Kata kinőtt csizmájában feszít, bár az orrát ki kellett tömni újságpapírral, büszkén kopog a házban ide-oda. Piroska pedig Boriska kinőtt csizmáját örökölte meg. Az ikreknek nincs csizmájuk, hiszen még járni sem tudnak. Jankó pedig kissé feszeng a tavalyi lábbeliben, bizony alaposan kinőtte a nyáron, de nincs kitől örököljön. Talán az angyalok meglátják, mire van szüksége. A lányok alsó- és felsőszoknyákat, hímzett vállkendőket, ingeket vasalnak. Kibontják, megfésülik és koszorúba kötik a hajukat. Gondosan átnézik ruhájuk minden apró szegletét: nincs-e valahol lepattanva egy gyöngy? Nem hiányzik sehonnan a gomb? Nem rágott-e véletlenül lyukat a moly a kényes szövetbe? Nincs-e leszakadva a kötény rojtja? Bizony, a lányok öltözéke csupa apró furfang, nem könnyű benne eligazodni. Kata segít a kisebbeknek, míg édesanya Jankót és az ikreket öltözteti.

Eljött az este. Édesapa egy ideje az udvaron motoszkál, megetette az állatokat, s most a gyerekek izgatottan hallgatják csizmáinak dobbanását az ajtó előtt. Aztán három határozott koppantást hallanak, kop-kop-kop. Csak erre vártak. Egyszerre kiabálnak ki édesapának:

– Mi újság?

Édesapa belép a házba és így felel:

-Krisztus Jézus született Betlehembe.

Ekkor a család összeölelkezik, boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, és azt, hogy jövőre is együtt lehessenek ezen a reményteljes napon. A gyermekek énekelnek egy pár sort a nemrég tanult köszöntőből, majd az asztal köré telepednek, s az imádkozással kezdetét veszi a karácsonyi vacsora.

De micsoda vacsora ez! Annyiféle étel, alig fér el a nagy asztalon, s mindegyikből kóstolni kell! Igaz, még böjtös, vagyis hús nélküli eledel, de pukkadásig eheti magát ma este bárki. Felsorolni sem könnyű a sok finomságot. Lássuk csak: van itt bableves, mákos guba, sütőtök, dió, alma, fokhagyma, aszalt szilva, méz, ostya, mákos és diós kalács, vöröshagyma, galuska, fehér kenyér, a felnőtteknek bor és pálinka, a gyermekeknek mézes tej. Mindenből kóstolni kell egy csöppet, hogy a család apraja-nagyja egészséges legyen a következő karácsonyig. Még a morzsákat is össze kell gyűjteni, azoknak is olyan varázshatalmuk van!

Vacsora után édesanya és Kata elrendezik az asztal bőséges maradékát. Piroska félretette a legfinomabb falatokat a tányérjáról. Nagyon szeretné, ha ő is adhatna valamit az angyalkáknak, ezért a tálat szépen elrendezve az asztalra helyezi. Majd örülnek neki az ajándékhordásban megfáradt égi követek! S már el is képzeli, hogy a fénylő, fehér ruhás, szárnyas hírnökök jóízűen falatozzák a megmaradt gubát. Aztán csatlakozik Jankóhoz és Boriskához, akik diógurítással töltik az időt az éjféli miséig. Sőt! Ezen a csodálatos estén édesapa is velük játszik, s éppen úgy biztatja a dióit, mintha maga is rövidnadrágos fiúcska volna:

– Nem arra, te, hát nincs szemed? Na, gurulj csak még egy kicsit közelebb, ne légy olyan lusta! – méltatlankodik, ha a dió nem akar elgördülni a kijelölt célig.

 

Gyorsan telik az idő. Az ikrek már rég bölcsőikben szuszognak, sőt, Piroska is elbólintotta fejecskéjét a kemencepadkán. Mirci kandúr dorombolva simul a lábához. A nagyobb gyerekek és a szülők a templomba készülődnek. A csodálatos csengettyűszós, énekes éjféli misén az egész falu együtt ünnepli a Kisjézus születését. Csak a legapróbbak és a legöregebbek maradnak otthon az ágyukban.

A feneketlen téli éjszakában kongani kezd a harang. Édesanya, édesapa, Kata, Jankó és Boriska csendesen kilépnek az ajtón. Édesanya még egyszer visszanéz alvó csemetéire. Mikor végül behúzza maga mögött az ajtót, Piroska szeme azonnal kipattan. Talán nem is aludt a kis huncut? De nem ám! Eljött az óra, amit annyira várt: az angyaljárás ideje. Nemsokára megpillanthatja a gyönyörű, fénylő alakokat, amint ajándékaikat cipelve belibbennek a szobába! Erre az izgalmas percre azonban kellőképpen fel kell készülni. Először is felkölti és az ölébe vonja Mirci kandúrt:

– Mircikém, ne aludjál most! Talán le akarsz maradni az angyalokról? – kérdezi a méltatlankodó macskát. Igazság szerint egy egész picit futkározik a hátán a hideg. Nem olyan könnyű dolog az angyalokat várni egyedül a nagy téli csöndben. Elég sötét is van, bár bent a tűz, kint a holdsütötte hó homályos derengést áraszt. Piroska a félelem elűzésének céljából bekap egy falat mákos kalácsot, majd rágcsálva gondolkodni kezd:

– Te Mirci, nem lesz ez így jó.

Mirci laposakat pillant csíkos orra fölött. Talán azt kérdezi, miért nem lesz jó.

– Bizony, ha mi itt ülünk, hiába jönnének az angyalok. Belesnek az ablakon, látják, hogy ébren vagyunk, és visszafordulnak. Nem lesz így jó semmiképpen. El kell bújni, hogy azt higgyék: alszunk. Te is, Mirci! Neked is le kell hunyni a szemed! – mondja Piroska szigorúan.

Mirci örömmel engedelmeskedik, kalácsba tekeredik a kislány ölében és elégedett pofával dagasztani kezd. Piroska gyorsan körülnéz: mi lenne a tökéletes búvóhely? Aztán megakad a szeme a magasra tornyozott szülői ágyon. Hát persze! Bebújik édesanya helyére, jó mélyen a dunyha alá ássa magát, s úgy tesz, mintha aludna. Ha jönnek az angyalok, csak résnyire ki kell nyitnia a szemét, jól lát majd mindent, hiszen édesanya fekvőhelye épp a karácsonyi asztal felé néz.

Piroska óvatosan lecsusszan a kemencepadkáról, s a kövér Mircit cipelve az ágyhoz oson. Egy pillanatra benéz az ikrek bölcsőjébe, feljebb húzza rajtuk a takarót. A két kis rózsabimbó kipirult arccal, egyenletesen szuszogva szendereg. Majd megbontja a nagy ágy szőtteseit, s a cicával együtt bebújik a jó meleg dunna alá. Mirci egy pillanatig idegenkedik a szokatlan megtiszteltetés miatt, – máskor dehogy szabad neki az ágyba beugrani – de aztán jólesőn elvackol a kislány oldalán. Piroska habosra pofozza a nagypárnát, és fejét arra támasztja. Egyetlen pillanatot sem szabad elmulasztania. Telik-múlik az idő. A nagy óra tiktakolása egyre hangosabbnak tűnik. A kislány megbűvölten nézi a mutatók lassú haladását. Valahol apró nesz támad, egy egérke vacsora után kutat. Mirci fülei megrebbennek, de bizonyára úgy véli, az egereknek is lehet karácsonyuk, mert szemeit már nem nyitja ki. Kint, az istállóban súlyos dobbanás, ropog a széna. Most feküdt el az egyik ló, Fecske, vagy a Rigó. Kint, a tornácon végre szárnyak zaja! Zizzen a hó, feltámad a szél. Piroska szíve úgy ver, hogy azt az angyaloknak is meg kell hallani. Nem is meri tovább nyitva tartani a szemét, úgy érzi, muszáj becsuknia, csak egy pillanatra, mert a nagy nézésben egész bepárásodtak már. Távoli, finom csengettyűszó, aztán valami finom szövet suhogása. A kisleány hirtelen felül az ágyban. Az ajtóban fehér lebbenés, egy pillanatra látja is, amint egy csipkeszegélyű ruha kicsusszan a résen, aztán az ajtó becsukódik, s a kislány üdvözült mosollyal hanyatlik vissza a párnára, összeszorított szeméből könnyek csurognak. Hát igaz! Itt járt az angyal! Még érzi, amint édesanya egy pillanattal később mellé fészkelődik, aztán az álom ölelő karjaiba zuhan.

Másnap reggel éles napfény tűz be a tanítói házba. Kint szikrázik a hó, a szobában aranyló kis porszemek táncolnak. Valaki kapirgálja az ablakot, s erre ébred az egész család. Édesapa a leggyorsabb, mire a többiek fölneszelnek, ő már a csizmáiba huppan bele, hogy megnézze, ki a karácsony reggeli jövevény. Nagy a csodálkozás, hiszen ilyenkor nem mozdul ki senki, éppen csak a délelőtti misét látogatják meg, egyébként ki-ki otthonában tölti a napot. Édesanya is magára kapja a felsőruháit, pillantása végigsöpör a házon, de mindenhol rend van, s makulátlan tisztaság. Édesapa végre ajtót nyit.

– Tanító bácsi, drága tanító bácsi! – hangzik az éles tücsökhangocska a tornácról. – Nézze csak, járt nálunk az angyal! Csak ezt jöttem megköszönni, már megyek is, nem zavarom a tanító bácsit tovább! De lássa, milyen ajándékot hozott! Ilyen gyönyörű senkinek nincs az egész faluban! És még hozzá szelídek is!

Török Rozika apró alakja áll az ajtóban, a nagy sietségben szőke hajáról lecsúszott a kendő, arca lázas izgalommal, kipirultan lángol. Kezében apró kalitka, benne egy pár kedves, gyémántfehér gerlice.

– Köszönöm, hogy megmutatta az angyaloknak, merre is van a mi házunk! – mondja a kislány boldogan, s hirtelen forró hálával kezet csókol édesapának. Édesapa megsimogatja a kislány fejét, megigazítja rajta a kendőt, de közben szemével a tegnapi tubicákat keresi. Bizony, a ketrecke üres, pedig az ajtaja gondosan bezárva. De hát az angyalok számára nincsen lehetetlen.

A gyerekek bentről döbbenten figyelik a különös jelenetet, de Rozi boldogságáról hamar a sajátjuk jut eszükbe, s pillanatokon belül a kis fenyő mellett teremnek, ami az éjjel került a szobába, a karácsonyi asztal közelébe. A fenyőágacska gyönyörűen fel van díszítve. Arany-és ezüst diók, aranyalmácskák, pattogatott kukorica füzérek, mézes süteménykék, szentképek lógnak az ágairól. Alatta pedig – maga a beteljesült csoda – ajándékok szerény halma lapul.

Kata számára egy vég hófehér ruhaanyag, selyemcérnák nagy gombolyaga. Ki tudja miért, Kata elpirul az ajándék láttán, s édesanya nyakába borul. Jankó számára tükörfényes, legényes csizma. De jól esik benne a járás! Boriska számára színes szövet, nagylányos, hosszú ruhának való. Piroska könyvet kap, képes mesekönyvet, de olyan vastagot, hogy alig bírja az asztalra feltenni. Az ikrek favonattal, festett-faragott, kerekeken guruló állatkákkal gazdagodnak, boldogan csúszkálnak velük a földön. Édesanya egy sor finom gyöngyöt, édesapa szépen díszített borotvatokot emel ki a fa alól. Marad még egy kis kupac, ezt közösen kapta a család: édességek, birsalmasajt, cukorkák, szaloncukor, még csokoládé is van a csomagban. Boldog, felröppenő hangok hallatszanak az asztal körül, majd édesanya szól:

-Piroskám, kislányom, csukd be az ajtót, hideg van!

Mert a kislány a tornácon áll, ahonnan az imént emelt fel egy könnyű, tollacskát, mely olyan fehér, hogy azt csak angyal hullathatta el. A gyermek az értékes pelyhet szívére szorítva bámul a ragyogó kék égre, ahová a toll gazdája távozott, aztán a boldog bizonyosságtól csordultig telt szívvel beteszi maga mögött az ajtót.

 

Mit gondolsz, az idén ki kapta a legszebb karácsonyi ajándékot?