A népi játékok célszerűsége, egyszerűsége magával ragadó. A mostani karácsonyok előtt, mikor az átlag gyermek legalább 4-5 új játékkal lesz gazdagabb, önmérsékletre és kreativitásra ösztönöznek. Nem utolsósorban ezek teljesen “zöld” játékok, hiszen semmi más nem kellett hozzá, csak az a néhány kincs, amit a gyerekek a természetben megtaláltak.
Mivel a gyerekeknek alig voltak játékaik, azzal játszottak, ami épp a kezük ügyébe került. A különféle speciális fejlesztő játékok nélkül is ügyesedtek, okosodtak eleget. Építőkockák helyett kukoricatorzsából vagy bogáncsból építkeztek, papír helyett a földre rajzoltak, puzzleként pedig gondosan összegyűjtött színes kavicsokat, üvegcserepet, növényi részeket rakosgattak.
Jellegzetes karácsonyi játék volt a diógurítás. Nagy élmény volt a gyerekeknek, hogy ilyenkor a felnőttek sem dolgoztak, még ők is letérdeltek hát a földre játszani. Ez a parasztgyerekek életében nagyon ritka alkalomnak számított.
Ennek a játéknak annyiféle szabálya létezett, ahány dió lepotyogott egy fáról. A legegyszerűbb mód, amikor az első játékos elgurít egy diót, és aki a saját diójával azt eltalálja, elveheti mindkettőt. Máskor egy földre rajzolt körbe kellett beletalálni a dobott vagy gurított dióval, a másik pedig akár ki is üthette onnan az ellenfél dióját.Olykor a falnak pattintotték a diót, s a visszafelé pattanó, guruló gyümölcsnek egy földre húzott vonalat kellett minél jobban megközelítenie. Aki a legjobban talált, az elnyerte az összes diót. De dobáltak diót tálba, vagy szűkebb szájú korsóba is. Vásárokon ma is kedvelt játék, amikor az egyik játékos ferdére állított csőbe dobja a diót, a cső másik végén állónak pedig kalapáccsal kell eltalálnia.
A dió, mint jól eltartható gyümölcs, sokáig a gyerekek rendelkezésére állt. A fára is felkerült, mégpedig aranyozott változatban.
Ma is akár nagyobb gyerekcsoport kedvelt játéka lehet, ha a csoportszobába viszünk egy kosárnyit.
