A karácsony (téli napforduló) előtti időszak az év legsötétebb időszaka is egyben. Törekszünk rá, hogy otthonunkban meghitt fények uralkodjanak, ajtón kívül rekesztve az ősi szorongást, amit ilyenkor mélyen átérzünk és átélünk: vajon mi lesz, ha soha többé nem lesz termékeny fény és meleg? A gyerekek még erősebb szálakkal kapcsolódnak az ember ősi természetéhez, a sötétségtől való félelem az egyik legerősebb szorongáskiváltó tényező náluk. Ezért ezekre a napokra egy égitestszabadító mesét hoztunk Nektek Benedek Elek gyűjtéséből. Az égitestszabadító mesetípusba tartozó mesékben a főhős a sárkány után ered, aki ellopta az égről a Napot, Holdat és csillagokat, és természetesen kiszabadítja azokat, elnyerve méltó jutalmát.
A legritkább esetben ajánlunk nektek tévés internetes elfoglaltságot, most mégis kivételt teszünk a Magyar népmesék sorozat Király kis Miklós fejezetéért, mely ugyanígy égitestszabadító mese és nem mellesleg nagy kedvencünk. Nézzétek meg együtt!
MEZŐSZÁRNYASI
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az országában sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát.
Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja:
– Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt, majd visszakerítenek ezek mindent.
– Jól van, szegény asszony – mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat.
A szegény asszony el is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, megsuttintotta a nénje, aki boszorkány volt, nehogy az aranyszőrű paripák közül válasszon, hanem van a király udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szerencsét.
Elmennek a legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendőt, kardot, puskát. Kimennek az istállóba, s ott a két idősebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszőrű paripát, de a legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is.
De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai, hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a követ is kettévágja, s nem esik csorbája.
Hát, jól van, a két idősebb legény előrevágtat az aranyszőrű paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszőrű paripa lesz belőle, s mondja a legénynek:
– Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához viszlek.
– Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegőégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál.
Köszön a legény illendőképpen, a kovács fogadja:
– Hát te mi jóban jársz itt, fiam?
Mondja a legény:
– Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a tűzben, amíg visszajövök érte.
– Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged?
Mondja a legény:
– Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel.
– Hát jól van, legyen a te neved Mezőszárnyasi.
Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól, felpattan a csikajára, levágtat az égből, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy az öccsük is aranyszőrű csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat kieresztették, hadd legeljenek. Ők maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a legidősebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja őket.
De bizony a legidősebb legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta.
Hát jön a hétfejű sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében.
– Nye, te, nye – rikkantott a hétfejű sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!
Kiszól a híd alól Mezőszárnyasi:
– Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged!
Visszafelel a hétfejű sárkány:
– Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg!
Kiugrik a híd alól Mezőszárnyasi, kezébe veszi a kardját, s egy csapásra levágja a hétfejű sárkánynak hat fejét.
Éppen abban a szempillantásban repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány:
– Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek!
Mondja Mezőszárnyasi:
– Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek!
Gondolták a hollók, jobb hét dög, mint kettő, s Mezőszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a hetedik fejét is.
Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a tizenkét fejű sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jő a tizenkét fejű sárkány, s annak is a lova megbotlik a kardnak a hegyében.
– Nye, te, nye – rikkantott a tizenkét fejű sárkány -, hát te is megijedsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!
Aztán lekiáltott a híd alá:
– Gyere ki, Mezőszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?!
No hiszen, megmutatta ennek is Mezőszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett hét holló. Felszólott a sárkány:
– Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdőmben szabadon lakhattok, költhettek.
Felszólt Mezőszárnyasi:
– Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdőben ezután is.
A hollók Mezőszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is.
Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejű sárkányt ölte meg Mezőszárnyasi azon módúlag, mint a másik kettőt.
Mondja Mezőszárnyasi a bátyjainak:
– No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Első a hétfejű, a második a tizenkét fejű, a harmadik a huszonnégy fejű sárkányé.
Azt felelik az idősebb legények:
– De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket.
– Hiszen van kardotok – mondja Mezőszárnyasi -, ne féljetek.
De így, de úgy, ők nem mennek.
– No, ne féljetek – mondja Mezőszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s nézzük meg, mi van a várukban.
Elmennek előbb a hétfejű sárkány várához. Hát az úgy forog egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezőszárnyasi:
– Forgó vár, állj meg!
– Nem az uram parancsolja! – felelt vissza a vár.
– De bizony az urad parancsolja, állj meg!
Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörű szép leány, az ő királyuknak a legidősebb lánya, s ím – halljatok csudát! – abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király országában.
Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik ők, hogy utána jöttek. Hogy a hétfejű sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset, míg a másik két királykisasszonyt elhozzák.
Elmennek a legények a tizenkét fejű sárkány várába. Ott megtalálják a középső királykisasszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejű sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykisasszonyt. De volt szép a másik kettő vagy nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a kicsi királykisasszonyt, azután a középsőt, középső után a legnagyobbat, s mikor elindultak, akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s felragyogtak a csillagok is.
No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy viszik a királykisasszonyokat, mondta a legidősebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait.
Majd meglátják a legények, s esznek belőle bizonyosan, de meg is halnak tőle.
Úgy tesz a leány, amint az anyja parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig húzták az ágait a szép piros körték.
Szomjas volt a két idősebb legény erősen. Mennek a fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezőszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte. Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából. Keserves jajgatás szakadt ki a tövéből: szörnyet halt a boszorkány leánya.
Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha előre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belőle a legények. De bizony nem ittak, pedig majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezőszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekéből, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat. Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is.
No, akkor jött az öreg boszorkány maga. Kitátotta rettentő nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak. Egyet gondolt Mezőszárnyasi, leteszi a kicsi királykisasszonyt a nyeregből, fölszáll az égbe a kovácshoz, s mondja:
– No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentő nagy szájat?
– Látom, fiam, látom.
– No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist.
Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist, megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egyenesen. Elégett a boszorkány, s lett melegség mindjárt.
Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában. De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt. Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezőszárnyasinak adta a király.
Így volt, vége volt, mese volt.
