Haj ki kisze, haj ki, na de mikor, haj ki?

 

Végre blogolunk! Első blogbejegyzésünk három éve íródik (fejben) és a téma Eszter és közöttem minden farsangfarkán felbukkan. Minthogy holnap húshagyó kedd van, ismét aktuális. Nem hamarkodtuk el tehát, pedig pont egy elhamarkodásról szeretnék írni.

Óriási dolog, hogy egyre több oviban látjuk: fontosak a hagyományok, az óvónők szeretnék megragadni a népszokásokban rejlő varázslatos erőt. Ilyenkor mindig ujjong a lelkünk, hiszen ez a mi küldetésünk is. Ugyanakkor a hagyomány egyes elemei pontatlanul, és ilyenformán szárnyavesztetten kerülnek a gyerekek közelébe. Így van ez a kiszebáb égetésével vagy vízbe vetésével is, melyet manapság február végén, körülbelül a farsang utolsó napjaiban tartanak.

 

Mik a tények?

A kiszebáb égetése/vízbe vetése virágvasárnapi lányszokás. Tehát a húsvét előtti utolsó vasárnapon, a böjt utolsó hetének kezdetén művelték eleink. Idén április 5-re esik.

Ha picit odahallgattok a kiszét kísérő énekek szövegére, ez világosan ki is derül:

Haj ki kisze, haj ki, jöjj be sódar jancsi!

vagy: Haj ki kisze, kiszőce, jöjj be sódar, gömböce!

A böjtöt már nehezen viselő falunépe sürgeti így a sonkától illatozó húsvét eljövetelét.

 

De akkor miért?

Vajon miért került akkor az óvodákban, iskolákban farsang végére ez a szokás? Farsang idején, főként farsangfarkán sokszínű, temetéseket utánzó, vagy tűzgyújtással kapcsolatos szokáshalmazba botlunk.

Felvidéken a bőgőt temetik el, jelezvén, hogy egy időre vége a vigasságok időszakának. A mohácsi busók hatalmas máglya körül járják a táncot. A magyarság széle-hosszán szokásban volt ilyenkor a szalmával kitömött öregember vagy öregasszony báb felgyújtása vagy temetése. Ezek téltemető, farsangtemető szokások, a böjt kezdetét és a földmunkák megkezdésének körülbelüli időpontját is jelölik. Nem egyszer csodálatosan kreatív, de óvodások szájába még véletlenül sem való szövegek kíséretében adják át az enyészetnek a telet jelképező alakot. Ezek a bábuk ráadásul gyakran hordanak olyan jegyeket (répából, hagymából, tökből megalkotva), melyek láttán egy jobb érzésű óvónő száz kezet növeszt, hogy az összes poronty szemét egyszerre tudja eltakarni. Tehát a téltemetés szokása óvodai keretek közé eredetiben nem feltétlenül vihetők be.

 

Jellegében nagyon hasonló, de hangsúlyaiban más a kisze körülhordása, faluból kivettetése. Jelentése természetesen nagyon sokrétű. A kisze/kiszi szó a böjtben unalomig evett savanyú levest jelenti. A kiszebáb a böjt jelképe, de nem csupán azé. A kiszét először is szalmából elkészítették, majd az előző év őszén és az az év farsangkor férjhez ment menyecskék ruháiba öltöztették. Ebből már sejteni lehet, hogy szerelemvarázsláshoz is köze van a szokásnak. Égetés vagy vízbe vetés előtt persze a ruhákat leszedték a báburól, a testet markonként dobták a tűzbe, patakba. A leányok figyelték a szalmacsutakok útját a vízben, s erről is férjhezmenetelükről jósoltak. A kisze kihajtásának a termékenységvarázsláson kívül köze van a tavaszi megtisztuláshoz is: egyfajta mágikus nagytakarítást végeztek. Úgy tartották, ilyenkor minden “dög”, betegség távozik a faluból. (Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot ősi szertartásokkal: szűzlányok feláldoznak egyet “maguk közül” hogy ezzel minden bajtól megóvják a közösséget.)

 

A téltemetés és a kiszehajtás összemosódása eredményezhette ezt a furcsa jelenséget, hogy a kiszehajtás farsang végére került. Így azonban csonka lesz a szimbólum, eltemetjük a telet, melynek még nincs vége, búcsúztatjuk a böjtöt, mely csak most kezdődik.

 

Hogyan hajtjuk mi a kiszét az ovisokkal?

Táncházainkon, foglalkozásainkon mindig hajtunk kiszét, persze nem ilyenkor, majd áprilisban. A gyerekeket már jó előre felkészítjük rá. Ha a böjtöt már nem is tartják a családok, sok olyan dolog van, amit ők is szívesen kihajtanának az életükből. Néhány az  ötleteikből: veszekedést, rossz időt, fejtetűt, káposztás tésztát… A szalmabábot együtt készítjük el és eljátsszuk a ruhát kölcsönkérő motívumot is. A gyerekek mindnyájan hozhatnak ruhadarabokat, ha mást nem, egy-egy szalagot mindenki felköthet a bábura. Ez után kivisszük a kiszét a “faluból” az egyik kiszehajtáskor énekelt dallam kíséretében.

Itt van például egy kevésbé ismert gyönyörűség:

http://csemadok.sk/nepzenei-adatbazis/haj-ki-kisze-haj/

 

Persze a művelődési házakban, óvodákban többnyire nincs  egy tisztességes máglya, sem bővizű patak, úgyhogy kénytelenek vagyunk eltüntetni a kiszét a falut jelképező helyről. Bekerülhet a báb egy függöny, paraván mögé, de eljátszhatjuk mi is a folyót, kézről kézre kihullámoztatva a bábunkat. A kiszére rákiabáljuk azt, amit szeretnénk, hogy magával vigyen.

Kapuzós, hidazós játékokkal jeleníthetjük meg a faluba visszavonulást.

Beemelhetjük foglalkozásainkba a barkaszentelés, és – nem azért mondom mert Villőnek hívnak – a villőzés csodaszép szokását is.

 

Kedves Mindnyájan, ígérem a következő blogbejegyzésben be is mutatkozunk, csak ez a pár gondolat már nagyon kikívánkozott. Kövessetek minket, jelentkezünk! Hiszen tudjátok: minden napra egy szokás!

– Szabóné Kaszás Villő írása-

(Forrás: Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Ujváry Zoltán: Farsangi népszokások)